Életemben csak két nőt szerettem,
Az egyik volt a drága jó anyám,
Ki úgy ápolt és őrködött felettem,
Istenem de vigyázott reám.
Ő ápolt ha betegségbe estem,
Árva szívvel úgy imádkozott,
De mégiscsak az ellenét kerestem,
Anyám sírt és nem panaszkodott.

Ám egy csöndes téli délutánon,
Utamba jött egy csinos barna lány,
Úgy jött mint egy megvalósult álom,
Azóta nincs nyugodt éjszakám.

Én azóta barna lányt szerettem,
Szívem lelkem úgy elváltozott
De mégiscsak az ellenét kerestem,
A lány sírt és nem panaszkodott.

Ám a lány a vágyait kereste,
Elment tőlem nem volt vígaszom,
Anyám elment tőlem messze-messze,
Nem maradt más csak a sírhalom.

Én azóta a temetőt járom,
Mit ér az élet, minden elhagyott,
És százszor visszasírnám azt az asszonyt,
Aki sírt, de nem panaszkodott.

Én azóta a temetőt járom,
Mit ér az élet, minden elhagyott,
És százszor visszasírnám azt az asszonyt,
Aki sírt, de nem panaszkod

Kicsiny falum, ott születtem én,
Nincs ott lámpa, nincs ott gyertyafény.
Házunk előtt vén eperfa áll,
Engem anyám, mindíg hazavár.

Megírom majd jó anyám neked,
ne várj, haza többé nem megyek.
Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,
Anyám mondj el értem egy imát.

Rendes ember én már nem leszek,
Minden éjjel zülleni megyek,
Várnak rám a léha cimborák,
A festett nők, a pezsgős vacsorák.

Csendeskis legénylakásban, az óra búcsút int,
Kivülről hangos az utca, hangos az éljenszó kint

Csókolj meg még egyszer édes, estére én már megyek,
Estére indul az ezred, s ki tudja már hol leszek.
Este a tábori tűznél az ezred pihenni tér,
Alszik mind, ébren a hadnagy, papirt és ceruzát kér,
Úgy érzi, valaki várja, őérte valaki sir,
Fejét a kezére hajtja, és aztán csöndesen ir.
Másnap a kórházi ágyon fekszik a hadnagylegény,
Golyó ment a tüdejébe, életre nincsmár remény.
Orvos ül az ágya mellett, karján vörös kereszt,
Figyeli a hadnagy hangját, álmából ha ébredez.
Doktor úr szeretnék sírni, magam se tudom, miért.
Szeretnék egy kislányt látni, aki tán nem is enyém.
Doktor úr az égre kérem, adja ki a tiszti ruhám,
Nem fekszem többé az ágyon, megvédem a magyar hazám
Nem lehet, mondja a doktor, beteg még a hadnagy úr
A hadnagy azon az éjjel megszökik a kórházból
Felvette tiszti ruháját, kiment a csatatérre.
Megvédte magyar hazáját, az életét adta érte.
Vége van már az ütközetnek, véresen száll le a nap,
A hadnagy hordágya mellett imádkozik már a pap.
Biztatja, szép csendben, halkan, a hadnagy nem halja már,
Bús szíve utolsót dobban, lelke a mennyekbe száll.
Levelet hozott a posta, ami a hadnagynak szól,
A kapitány elolvassa, azután csendesen szól:
Írjátok meg a leánynak, ne várja a hadnagyát.
Golyó ment a tüdejébe, itt ássák meg a sírját.
Csendes kis legénylakásban meghalt egy gyönyörű lány,
Éles tőrt szúrt a szivébe, elment a hadnagy után.