A Jákó Vera előadóművész, magyarnóta-énekes 25 éve, 1987. november 18-án halt meg.

Budapesten született 1934. augusztus 2-án. Eredeti iskolai végzettsége épületgépészeti technikus volt és közel egy évtizedig az építőiparban dolgozott. Azonban a zeneszerető közönség szerencséjére Jákó Verát Szerdahelyi János, az egyik legismertebb hazai nótaszerzőnk oktatta matematikára, aki felfigyelt különlegesen csillogó, fényes hangjára és azt javasolta neki, ne pazarolja el a tehetségét, képezze tovább magát. Bekerült az Országos Szórakoztató Zenei Központ zeneiskolájában és magánúton Molnár Imre főiskolai énektanárnál tökéletesítette daltechnikáját. Kiemelkedő szorgalmú tanítvány volt. 1964-ben debütált a Magyar Rádió nyilvános hangversenyén. 1974-től Európa szinte valamennyi országában vendégszerepelt. Brazíliától Kanadáig, Angliától Ausztráliáig rendkívüli sikereket aratott magas színvonalú magyar nóta éneklésével.
Énektudását természetes, mindig igényes megjelenésével és visszafogott színpadi eszközeivel emelte. Nemcsak elénekelte dalait, hanem életre keltette a színpadon. A műfaj iránti alázattal hirdette, hogy magyar nótát csak szívből lehet énekelni. Csak akkor lesz a dalban „élet", - vallotta, ha az énekes elolvassa a szöveget, elmondja szavakkal, hogy mit érez és azután önti dalba.
18 nagy hanglemezen működött közre, egy önálló nagylemeze is megjelent Csendül a nóta címmel (ezen saját szerzeménye is szerepel). Önálló műsorral 12 magnó- és hat videokazettája jelent meg. Legkedvesebb dalai voltak a Párja nélkül a madár, Dankó Pista egyik leghíresebb dala, a Most van a nap lemenőben, Amerre én járok még a fák is sírnak, Ez a föld a hazám, és az Öreg prímás tégy hangfogót.
Sírján a Ne szidjatok soha engem című nóta egyik átköltött sora olvasható kőbe faragva: „Volt egyszer egy életvidám, dalos szívű nótás leány, kár volt érte, kár volt."
Emlékére a nótaénekeseknek évente ítélik oda a róla elnevezett díjat.